Apából olyan sokféle van. Míg az anyák esetében kikristályosodik a fejemben olyan öt-hat kategória, az apákkal bajban vagyok. Tipikus személyiségjegyek persze akadnak, de ezek igen elképesztő kreativitással keverednek egy-egy apában, hol felbukkannak és megerősítik egymást, hol megcsonkítva a másikat kiharapják egymás lényegét, hol csöndesen lappangva várnak a megjelenésre alkalmas pillanatra. (Biztos így van ez az anyáknál is, mégis, valahogy könnyebben eligazodunk az anyatípusok útvesztőjében. Erről tervezek majd írni egyszer, valamikor, ha képes leszek összeszedni és érthetően tálalni a gondolataimat.)
Néhányan (sokan) életre szóló sebeket kapnak az apjuktól. Egy negatív példát, hogyan kell a háromgyerekes családot elhagyni és külföldre menekülni; szexuális problémákat az apa állandó félrelépései miatt; önértékelési zavarokat a megalázó (sokszor nem is rosszindulatú!) megjegyzések miatt; önbizalomhiányt az apa munkamániája, vagyis az elhanyagoltság miatt; párkapcsolati és bizalmi problémákat, ha az apa nem vesz részt a nevelésben; kóros szeretethiányt – ha az apa nem szeret jól, vagy egyszerűen csak: nem szeret.
Nekem szerencsém van, mert az én apám egy áldás. Türelmes, melegszívű, odaadó. Egyetlen pofonjára emlékszem, kamasz voltam, visszaszájaltam neki valami szemtelenséget, s – rá egyáltalán nem jellemző módon – olyan nyaklevest adott, hogy az ajtófélfának ütköztem, anyám egyből a védelmemre kelt, pedig nem volt igazam. Ennyi. Ha most két napig gondolkodnék, akkor sem tudnék több erőszakos jelenetet felidézni. Apám jó ember, jó férj, jó apa.
Ha én apa lennék, egyvalamit biztosan jól csinálnék: dicsérnék. Drága anyósom mondja mindig, hogy egy nő önbizalmát az adja, apja mennyire dicsérte őt gyerekkorában. (Meg úgy egész életében.) Én apaként elmondanám napjában százszor is a kislányomnak, hogy milyen szépnek találom huncut nézésű szemeit, hogy tetszenek a kerekded combocskái és pocakja, mily ámulatba ejt a füle mögötti bátortalan hullámú tincs. És ha már nagyobb lett, akkor pedig nem múlna el hét (nap?), hogy ne nevezném szépnek a tarkóját, a kézfeje játékát, szempilllái ívét. Ha alkalmam adódik, arra biztatom a körülöttem lévő fiatal apukákat, soha egy alkalmat se szalasszanak el megdicsérni kislányukat, mert tudom, micsoda békés nyugalmat ad az ebből fakadó egészséges önbizalom. Azokban a pillanatokban, mikor örömmel nézek a tükörbe, ahol a rengeteg testi hiba ellenére is egy szép lány mosolyog vissza rám, hálás vagyok az apámnak és az apámért. Ő tette ezt velem: a szemében látszó büszkeség kísér nap mint nap, s von körém egy másokat is megragadó kisugárzást. Köszönöm ezt neked, apa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése