A hétvége margójára I.

A nemzedékem jeles képviselője vagyok, le sem tagadhatnánk egymást, hordozom a mutatókat, büszkén vagy pirongva, mégis-mégis. Megvolt a gyerekkori sárga műanyag házikó, barnás árnyalatú fényképeken megörökítve, a balatoni nyaralások, angoltanulás már elsősként, hangsúlyozva hogy milyen fontos is ez, Walt Disney és Szívtipró gimi vasárnap délutánonként (hogy a Dallasról és Vészhelyzetről ne is beszéljek!), eszeveszett rajongás egy fiúbandáért, először nyálas, aztán alternatív zenei körökből, majd a felnőtt világban és a kapitalizmusban való hatalmas csalódással középiskolásként, a kispolgári lét megvetésével az arcunkon, a tobzódással az alkoholban, és igen, megvoltak a rockbulik és a diszkók is, a Martens bakancs és a technopata is, meg a füves cigi, aztán jött a vízipipa-korszak, a mind toleránsabbá és európaibbá válás, néha egy rövid ideig talán a spleen is megtalált, de volt itt még céltalanság, függés az internettől (most is), a gyorsulás elfogadása és belsővé tétele, a bölcs rácsodálkozás az ifjabb generációk helytelen viselkedésére (úgy látszik, ebben mégsem tudunk olyan nagylelkűek lenni), anyagelvűség, irtózás a politikától. És végül, ami szintén a mi érdemünk, az összeesküvés elméletek gombamód való elszaporodása, a nyitottság, hogy létezhet valami más is, mint amit látunk és belénkdöngölnek születésünktől fogva. A felismerés, hogy nem minden az, ami, sőt semmi sem az, a kis megvilágosodások, hogy milyen egy álszent világban élünk, ahol végsősoron mindent a kevesek kényelme irányít.

És így jut el egyre több ember arra az álláspontra, hogy erről a rossz irányba tartó vonatról leszállni volna jó, otthagyni minden mesterséges parancsszavát, építőelemeivel leszámolni, mert mind természetellenesek és felkészülni egy újabb utazásnemre, mert a vén gőzös már nem sokáig pöfög. Engem is érdekelnek ezek a témák, van bennem egy lázadniakarás a rendszer ellen, sajnos sokakat meg is szoktam lepni az ilyen kirohanásaimmal, még kértek is páran, kedves-szeretett embereim, hogy ne mondjak már ilyeneket, mert félni kezdenek. Nem szeretnék polgárpukkasztani, inkább segíteni, hogy jobban átlássák a miérteket és az irányt, hogy a hirtelen beálló változásokra rugalmasabban tudjanak reagálni. Nem gondolom, hogy éjjelente kicsi zöld emberkék tanulmányozzák a szokásainkat és a világegyetem nevetséges kis Truman showja lennénk, sem azt, hogy minden vezető velejéig romlott, gonosz ember, féktelen hatalomvágytól átitatva. Maradok inkább viszonylag objektív, próbálok osztani, a lényegre figyelni, a tapasztalataimra építeni, mi az, amit el tudok fogadni az elméletek kartácstüzéből, és az a baj, hogy az az így megmaradt néhány darabka is elképesztő, megdöbbentő. Először számomra is, aztán ha már forgattam annyit magamban, hogy nyugodtan tudok róla beszélni, másoknak is. Nem gondolom magamat őrültnek, inkább nyitottnak és odafigyelőnek, és végtelenül kritikusnak. (Gondolom, ezzel minden őrült így van.)

Na, azért e kacskaringós és terjengős bevezetés, mert le szerettem volna írni, hogy mennyi minden bajom van a mostani társadalmi berendezkedéssel, az előítéletekkel, a hülyére rögzült elvárásokkal, a célok szájba rágásával, a pénz mindenhatóságával. Vágyom az ártatlan életre, ahol a jóindulat és az egyszerűség a vezérelv, nem a felhalmozás és a megnemállás. Ha engem kérdeztek, mi az álmom, hát ez: így élni és másokat is így látni.

Barátnőm, akiről egyszer már írtam itt, küldte el egyszer ezt a linket nekem. Nagy hatással volt rám ez a bejegyzés. Ha van időtök, olvassátok el, nagyon tanulságos, szimpatikus, egyáltalán nem erőszakos tanúságtétel ez, és jó útmutatás, hogyan is lehet kialakítani egy független, nyugodt életet, szép lassan, de tudatosan. 

Nem ringatom magam nagy álmokba: tudom, hogy sokaktól igen távol áll ez a gondolkodás, és nem is szeretnék meggyőzni senkit. Már annak is örülök, ha pár emberhez eljuttatom ennek az életmódnak a hírét, az erre való lehetőséget. Nem szabad azt gondolni, hogy ez maradiság, vagy hogy a fejlődés elutasítása, meg kell látni, hogy ez pont az ellenkezője: vérbeli modernitás, a kor szellemiségének meghaladása, annak felismerése, hogy a létező társadalmi rend és irányítási mechanizmus beteg, az ember- és természetvédelem egyik legtudatosabb formája, a jövőre való felkészülés okos elkezdése.
Nem hazudok nektek, én sem vagyok egy biohuszár, vagy a tudatosság csimborasszója, sokszor azon kapom magam, hogy épp a fogyasztói magatartás tökéletes megtestesítőjeként díszelgek. De szeretnék változtatni ezen. Mások javára, és természetesen a sajátomére ugyanúgy.

A saját termés öröme tényleg nagy. :)