De mit fognak gondolni?

Én nem tudom, kinek mi a túlélési stratégiája, én ezekben a nagy melyegekben a jéghidegre hűtött citromos teámat szeretem, szép csészéből, hogy megadjam a módját, valami kellően hűvös, árnyékos helyen és egy jó könyv kíséretében. Ha a sok ügyes-bajos tennivalóm mellett jut idő ezekre, boldog ember vagyok, és még az izzadás is alábbhagy. 

Joseph Conradot olvasok, frissen felfedezett szerzőmet. Úgy tűnik, könnyed témákról ír, s közben olyan mély lélekábrázolást kapok, hogy csak ámulok és bámulok: lehet ennyire ismerni az emberi fajt? Épp a Véletlen című regényét olvastam ma hajnalban, mikor szembefutott velem ez a mondat:

"Egy rosszindulatú világ könyörületére bízva élünk."

És ez elgondolkoztatott. Nem hozott újdonságot e pár szó az én életembe, hiszen eddig is tudtam, hogy szinte minden cselekedetünket az határozza meg, hogy előtte eldöntjük, ettől vajon mit gondolnak rólunk mások. Mégis, olyan erővel hatott rám ez a mondat a maga egyszerű, de kegyetlen megfogalmazásában, hogy azóta sem szabadulok tőle, s félredobva minden tervet-elgondolást, a hetemet ezzel a bejegyzéssel kezdem meg - itt a blogomon. 

Mi lenne, ha kicsit kiengednénk? Ha naponta néhány percre levetnénk az elvárásokat, ha csak magunknak, a jóérzésünknek, az örömünknek élnénk? Miért kell rosszalló pillantások kereszttüzében magunkat visszafogva, csöndesen csitítgatni az éppen bömbölő gyerekünket a boltban? Miért szégyelljük magunkat, ha miattunk két másodperccel később indul el a kocsisor a piros lámpánál, mert kissé elbambultunk? Miért rossz, ha télen fehér nadrágot veszünk fel, ha nyilvánosan engedjük felszínre törni érzelmeinket: ha utcán hangosan nevetünk-sírunk-dühöngünk? Ha a strandon épp nincs leborotválva a lábunk, akkor máris ápolatlan szörnyetegek leszünk, akiket még bottal sem piszkálna meg senki? Ha nem vagyunk tisztában az aktuálpolitikai hírekkel, akkor tájékozatlan, érdektelen sihederek vagyunk? Ha nem tanulunk jól, nem hozunk haza csupa ötöst, akkor lusták? Ha szeretünk biciklizni, hogy a sárhányó felfröcskölje a nyakunkig a friss mocskot, az baj? És ha turis ruha van rajtunk? Vagy piacos, kínai? Vagy ezeréves szar? Akkor már nem is vagyok menő? Tényleg a ruha teszi az embert? Mackónadrágban elmehetünk boltba? Egyáltalán: otthon már lehetünk mackónadrágban? Zöldhöz kéket felvehetünk?

A rendelőben csendben kell lennünk? A fodrásznál meg beszélgetni kell? A templomban le kell venni a sapkát, a vállamra viszont kendőt tegyek, hogy ne legyen fedetlen? Ez tényleg tiszteletadás? Ha lány vagyok, inkább ne legyek részeg? A fiúk lehetnek? És a szex? Az csak a fiúknál laza? Dehát valakivel nekik is csinálni kell.

Én szeretnék boldogan élni. Nem ítélkezni, és nem megítélve lenni. Én szeretnék egy kegyes világ könyörületében bízni, és ezért dolgozom. Itthon, a munkahelyemen, a blogomon. Egyszer-egyszer pedig megteszem: kiabálok, késem, nevetek, hangosan, hogy jó sokan, sokan meghallják, még az a mogorva bácsi is ott, a sörös pult előtt a boltban.

Ahogy érek, öregszem, egyre jobban érzem, hogy hiszek az emberben. És az emberségben. Ebben a nagy melegben lehetne ez is a túlélési stratégiánk: önfeledten, a társadalmi elvárásokat elfelejtve, nevetni a szereretteinkkel. Igazán, visszafogottság nélkül.

Mennyi szépség!