Visszacsatolás

Próbára vagyok téve, hogy egy ilyen szép passzív magyar mondattal kezdjem az írást. Próbára vagyok téve, hogy amit leírok, komolyan is gondoljam, hogy nehogy a bort kortyolgassam a prédikált víz helyett. És ez ijesztő dolog, de valahol megnyugvás is, hogy amit teszek és megosztok, talán tényleg jó.

Tegnap a szépségről írtam, a gyerekemmel kapcsolatban. Majd beleizzadtam, hogy kifejtsem, milyen fontos a belső szépség magasztalása minden külcsínen túl. Pancsoltam a nagy szavakban, a nemes eszmékben, jaj, de élveztem, hogy értéket teremtek, hogy a jóra buzdítalak benneteket. És el is hittem magamnak, hogy nekem ebben már nem kell fejlődnöm, hogy én már elértem egy olyan szintre, ahol a lélek átveszi az irányítást a test felett, hogy nincs az a hatalom (vagy akcidens), mely engem meg tudna győzni az ellenkezőjéről. Én, az érett, a lélek embere, én, azt hittem, olyan vagyok, amilyennek lefestem magam itt, a blogon.

De nem.

Történt ugyanis, hogy a gyermek elkapott valami betegséget. Sunyin közeledett, ártalmatlan köntösbe bújt először ez a förtelem: egy kis szúnyogcsípésnek tűnő valami termett a gyerek bal csípőjén. Még sajnáltam is, szegény, milyen rossz helyen van, hogy fogja majd irritálni a pelenka. De a kis piros duzzanat növekedni kezdett, már legalább három centi átmérőjű nagy rózsás kráterré, és terjed, két babája is született, nem messze önnön magától. A vérvörös köröket duzzadt hurok öleli, belül pedig ezer apró pötty puffaszkodik, félelmetes, mintha egy parazita bújt volna a gyerek bőre alá, napról-napra erősödve, milliónyi kis sejtet téve áldozatául. Az orvosok egyelőre találgatnak, kizárták a lyme-kór esélyét, már a csípéseket is, most a gombás fertőzésnél tartunk. Röpködnek az antibiotikum nevek, egyik nap ezzel kenjük, aztán azzal, már feladtam mindenféle gyógyszerellenes elvemet, bármit megtennék, hogy elmúljon, legalább elkezdjen elmúlni ez a gyalázatos seb.

De nem.

És az elmúlt éjszaka csendjében, ahol a falakon mégis átszűrődő óraketyegés monotonitásában ritmusra kattogott az én agyam is, sorravéve a lehetséges helyeket-tevékenységeket, hogy mikor kezdődött pontosan, hol és kitől kaphatta el, és mi a következő lépés, ha ez az újabb balzsam sem segít, akkor hirtelen rájöttem, hogy az az egyik legnagyobb félelmem, hogy ez a kór szétterjed az egész testén, nem kímélve szép kis barna bőrét, és azt a festenivaló arcát sem. Nagy megdöbbenés volt! Hát ennyit jelentenek nekem a leírt szavaim, ennyire gondolom komolyan a terjesztett igémet? Tényleg ennyire fontos lenne nekem továbbra is, hogy szép a gyerekem? Olyan csalódás volt a válaszom: igen. Még mindig bennem van a világ: a szépség-fanatizmusával, a külcsín egekig magasztalt érzésével. Még mindig sok a munkám, a harc magammal, a belémoltott értékrendszerrel.

De nem. Nem akarom hagyni, hogy így maradjon. Igent akarok mondani erre a betegségre, minden szövődményével és veszélyével együtt. Harcolni szeretnék ellene, de nem hangosan, nem mindenáron, csak annyira, amennyire anyaként képes vagyok. A támogatás, a szeretés, az orvoshoz vivés, az utánajárás, a tapasztalatgyűjtés, a kenegetés, a gyógyszerért sok pénz kifizetés, igen, ezeket mind meg fogom adni. De a kérdésfeltevés, a szenvedés, az önmarcangolás, az ezerszer is elhangzó, önsajnálattól csöpögő 'miért', köszönöm, ezekből nem kérek.

Szeretem ezt a gyereket. Úgy, ahogy megkapom: ha kell szépen, ha kell csúnyán. Okosan-bután, jól-rosszul, kedvesen-önzőn, már midegy is. Igent akarok mondani rá, teljes egészében. Teljes egészemben.




"Ilyen lehettem én is!" (Ágh István - Gyerekjáték)