Az elhatározás halála - újragondolás

Jártam hajdanában egy nagyon érdekes szemináriumra, ahol a nyelv jelenségéről gondolkodtunk erősen, először csak félve, szakszövegek által irányítva, majd fantáziát eleresztve, bátran, tabuk nélkül, egy hihetetlen kreatív és elfogadó tanárnő vezetésével. Egyszer felvetődött egy kérdés, csak egy percre talán, hogy vajon nyelven gondolkodunk-e. Attól kezdve állandóan rajta akarom kapni magam gondolkodás közben: ha megszületik egy gondolat a fejemben, az magyarul, szavakat, nyelvi elemeket egymás mellé pakolva történik? Úgy követik egymást a szabadon szárnyaló asszociációk elmémben, hogy közben ott vannak szorosan összeforrva a nyelvvel, a nyelvi jelekkel is? Egészen egyszerűen: "beszélve" gondolkodom? "Vizsgálódásaim" során úgy találtam, igen, de várok mindenféle kapcsolódó tapasztalatot, örömmel!

Ebben a kis játékban kaptam rá az önmegfigyelés ízére: arra a különös pillanatra, melyben rajtakapom magam valamilyen ismeretlen vagy furcsa viselkedésformán. Mintha egy másik emberként szemlélném ezt a barna hajú lányt, aki épp beszél magában-gondolataiban, vagy így-úgy tekint másokra. Merthhogy mostanában, az elmúlt napokban meg ez történik. Legutóbbi bejegyzésemben azt fogadtam meg, nyitottabb leszek - odafigyelőbb, kezdeményezőbb, mélységesebb. Bizonyos esetekben sikerrel is jártam: a mosolyok, kedves odafigyelések az utcán-közösségi helyeken működtek, beszélgetésre is elszánnám magam, ha úgy adná egy-egy szituáció, de az alapbeállítódás, az valami félelmetesen masszív, kőbevésett dolog, és nem, vagy nagyon nehezen változik. Újra és újra azon kapom magam, hogy az első pillanatban, a másodpercnek abban a meghatározó töredékében, mikor bemérek valakit, mikor az agyammal felfogom egy másik ember jelenlétét, azonnal a mást, a változót keresem: miben különbözik tőlem. Nem tudom, hogy ez valami énvédelmi mechanizmus, a világ megértését segítő beskatulyázási stratégia vagy téves szocializációs tanulás következménye, de nagyon megdöbbentő dolog, mely felveti az egyik legfájóbb kérdést, amit életemben feltettem: miért van az emberben rosszindulat egy másik ember iránt? Nem a bosszúra gondolok, a majdénmegmutatom elcseszett egokitörésére, hanem az alapbeállítódásra, a megítélés origójára, arra a szent pillanatra, amikor ránézek egy új arcra, s azonnal meglátom az eltérést, biztosítva magamat saját igazamról és hamis nyugalomba merülve a másik lesajnálásának ürügyén. És ha egyszer, sok odafigyelés árán, alakulni akarással és az önnevelési szándék megerősödésével ezen változtatni szeretnék, hogyan tegyem? Hogyan tudok teljes előítélet nélkül tekinteni bárkire? Hogyan tudom ignorálni a külsőt (vonalakat-színeket-szagokat-hangokat-mozdulatokat-szavakat), és csak úgy bambán-jóindulatúan a lényegre, a lélekre koncentrálni? Türelmetlen vagyok, s bár tudatosan, munkával el tudom érni, hogy ne ezek alapján tekintsek emberekre, mégis azt szeretném, ha eleve így lenne - akaratlanul is csak egy kis fénysugárként lássak minden egyes nőt és férfit, gyermeket. Ne mondjam meg előre, hogy ő mit gondol rólam, hogy én mit tudok (vélek tudni) róla, hogy mennyi boldogsága-nehézsége van-volt életében, ne legyen fontos a hajfestéke színe, az a mélyenbarázdált szem ott a gödörben, a hangja, hogy mit tart viccesnek és mennyire hódol be a normáknak, hogy ateista vagy karizmatikus, és így tovább, minden, ami az első pillantás-gondolatban megszülethet, képet ölthet, megfogalmazódhat. De még az sem lenne baj, ha ez a képalkotás ilyen intenzíven megmaradna, csak könyörgöm, legalább pozitív lenne - embert emberhez segítő.

Ezt a negatív hozzáállást, ezt szeretném kiirtani magamból. Nem igazán tudom, hogyan, de annak örülök, hogy legalább már nem hazudok többé gondolatban sem, tisztán látom a legfőbb gondot, a másik visszautasításának és önmagunk elzárásának fő forrását. A betegség felismerése mindig az első lépés a gyógyulás útján, most is ebben bízom. Dolgozom: kérek-erőlködöm, megteszem, amit tudok, s ez néha elég, néha nem, de dacosan-fel nem adva, az embereket meg szeretném szeretni. Ítélet, énvédelmi mechanizmus nélkül, első pillantásra, jót feltételezve, szeretettel.