Velem is megtörténhet?

Hallottam én sokszor arról, hogy az anyukáknak milyen nehéz elengedni a gyereküket óvodába, meg hogy mennyire fáj az elszakadás. Bár tudatlan vagyok e téren, fogadni mernék, hatalmas a pszichológiai szakirodalom is a témában, és az ezzel foglalkozó újságcikkek mennyisége is jelentős. Lelki szemeimmel látom a piros szalagcímeket: "A kisbabámat nem adom!", vagy "A szívem másik fele az óvodában maradt...", és még most is, ahogy írom ezeket a szavakat, az irónia ördöge trambulinozik az agyamban, boldog, hogy még mindig le tudja győzni az elszakadás feletti fájdalmamat. Mert ez már nekem is valós élményem, szomorú tapasztalatom: a kisbabám óvodába jár, s ahogy belép reggel a Süni csoport szobájába, mintha a szívem egy darabját is magával vinné. Ez nyálas dolog? Agyonstrapált klisé? Most inkább halkan csak azt mondanám: igazság.

Állítólag, születésünk után egy ideig még azt gondoljuk, az anyával egy személy vagyunk. Ez az újszülöttek identitása, a kiszolgáltatottságukból eredő, mélységes-mély kapcsolódásuk ahhoz a felnőtthöz, aki táplálja, melegíti, szereti őket. Aztán szép lassan, ahogy egyre inkább megismerik a világ folyását, s ahogy nyiladozik a kis értelmük (vagy inkább csak úgy írnám: alkalmazkodik), rájönnek, hogy ők önmagukban létező, önálló akarattal bíró entitások, az anyától független emberek. Sok kis csatát vívnak a környezetükkel és magukkal, míg megteremtik a személyiségük egészét - veleszületett és megtanult jegyekből felépítve. Így, mire az oviba érnek, már túl vannak a nehezén, megtanulták elviselni a fájdalmas, megmásíthatatlan tényt, miszerint "anya nem bennem van, még csak nem is mindig velem".

De mi a helyzet az anyukákkal? 
Pont mire belejönnénk (már megy a házimunka, annyira jókat főzünk, ügyesen bánunk az időnkkel, jut mindenre egy-egy óra, mesézünk, játszunk, bevásárolunk, megtanítjuk a gyermeket az önálló játékra, hogy olvashassunk is egy keveset, és még ezernyi szórakozásdarabkát csempészünk a napi rutinba), jön az óvoda. És ekkor ráeszmélünk, mi, elsőgyerekes hősök, hogy a kisbabánk születésével a mi identitásunk is megváltozott, nekünk is szükségünk van arra a tizenkét kilónyi teherkére a biztonságérzetünkhöz. Én nem akartam ezt elhinni. Aztán megtapasztaltam, így van.

A gyermekem alig várja, hogy beérjünk a négyzetes építmény menzaszagú halljába, örömmel énekel már a bicikliúton is végig, a Mennyből az angyal dallamát egy saját költésű, oviba menős szöveggel, s amint leveszem róla a kis kabátkáját, már rohan is a csoportszobába, a drága kis barátaihoz, egy puszit még talán sikerül gyorsan kapni tőle, de aztán ott maradok egyedül a folyosón, kezemben a még meleg ruhácskákkal, melyekből árad a jól ismert, édes-édes illat. Én vagyok most már csonka, nem ő. Igen, ő most már kiegészül, nem függ úgy tőlem, mint régen. És nekem meg, harmincévesen, újra meg kell vívnom egy identitásválsággal: egy önmagamban létező, önálló akarattal bíró entitás, a gyerekemtől független embernek kell lennem. 

Egy-két hétig fáj(t) a felismerés, aztán már könnyebbé válik így élni, egyszer azért jól esett elpanaszolnom a gondomat anyámnak (ó, jól tudta ő, miről beszélek). A blogomat kissé elhanyagoltam a múlt héten, s vasárnap végre ráértem, hogy legalább a leveleimet elolvassam. Két kedves e-mail is várt rám, óvatosan kérve, hogy folytassam az írást, mert nekik fontos lenne. Meghatottság, boldogság, ezeket éreztem, és hálát, hogy mennyi mindent lehet adni az embereknek. Magamban meg tudom: a gyermek, a világ legtermészetesebben viselkedő kis egyede, nagyon-nagyon fog örülni, mikor délután érte megyek, és boldog lesz, ahogy ráadom a kis kabátkáját, és a bicikliutat végig fogja énekelni hazafelé is: "Heje-huja, vigalom! Habos fánk a jutalom. Mákos patkó, babkávé, értünk van a parádé!"