Tegnap ez a néhány papír fogadott, mikor hazaértem. Az a szépséges vonalkacskarintás, még ha elsőre nem is úgy tűnik, egy emberi kéz alkotása, nem nyomdatermék. Ez egy kedves ajándék, egy szeretetteljes segítségnyújtás, nekem öröm. A gondolat, hogy elkészüljön, pénteken született, ezért én is ott kezdem ezt a kis életmesét.
A házinéniéknek, akiktől a lakást béreljük, unokájuk születik, az első. Nagyon boldogok emiatt, főleg mert sokáig azt hangoztatta mindkét fiuk, ne számítsanak gyermekáldásra, egyiküknek sem szerepel a tervei között. Aztán mégis megfogant ez a kicsi baba, úgy tűnik, kislány, októberre várják, s - érthetően - nagy az izgalom. Egy kicsi üröm az örömben, hogy az unoka a házinéniéktől több mint 600 km-re fog világot látni, s már előre keseregnek, hiába születik meg kései életük nagy ajándéka, alig fogják látni. Ezt orvoslandó, fiatalabbik gyermekük, a leendő apuka, postán küldte el nekik ajándékát, egy tabletet, rajta a kapcsolattartáshoz szükséges Skype-pal. Az öregek pedig kétségbeesve szaladtak hozzánk e meglepetéssel, és félelemmel az arcukon kérték a segítségünket, hogyan is kell használni ezt a hideg, ezüstszínű kütyüt, amiből árad a rettenetes minimál modernitás.
Így pénteken egy jó erős kávé mellett nekiültünk, és férjemmel beavattuk őket ebbe a mindennapi tudományba: az érintőképernyős felületek néha felemelő, néha bosszantó műveletiségébe, és a telefonálás újkori formájának használatába. Sokat nevettünk, sokat álmélkodtunk, főleg a vendégeink, micsoda utak vannak ma már, mekkora lehetőségek, hát határ a csillagos ég... (De, jegyezte meg a néni, azért jobb lenne személyesen beszélgetni azzal a kisbabával. Megsajnáltam, mégis udvariasan eltereltük a szót. Csak menjen tovább a valóság, ne foglalkozzunk a milenneha álomdarabkáival.) S miközben kíváncsi szemekkel tapadtunk a meg-megnövő karikákra, a felugró ablakokra, ahogy a férjem szereti nevezni a számítógép (és benne az agyunk) polcrendszerének egy-egy fachját, valahogy az is szóba került, hogy az a gondolat (is) foglalkoztat mostanában, hogy a gyerekemnek az ő nyelvükön, ebben a susogós-reszelős, túlszabályozott jelrendszerben is tanítsak dalocskákat. Elpanaszoltam a néninek, hogy nem nagyon tudom, hogyan kezdjek hozzá, mert még magam sem tudok németül, s sajnos nem is ismerek olyat, aki ebben segíteni tudna.
Ennyi volt csak, néhány mondat erről, aztán jöttek is a sorban álló, érvényesülni vágyó témák: a paradicsom utolsó erőfeszítései, az online-újságolvasás lehetőségei, a pont-pont vesszőcske a gyerek papírján mind-mind szóhoz jutottak. Aztán sietve távoztak, hétvégére a hegyekbe utaznak, még be kell pakolni a kocsiba néhány meleg takarót, mert az éjszakák már nagyon hidegek ott. Elbúcsúztunk, s a férjemmel fürödtünk a büszkeségben, milyen fantasztikus példányai vagyunk mi a modern kommunikációnak. (Vasárnap pedig, mikor láttuk, hogy a házinéniék online módban üzemelnek a Skype-on, megveregettük egymás hátát, "szép volt pajti".)
Hétfő délelőtt pedig, a bejárati ajtóm előtt e papírok. A hegyvidék illatával, szinte érezni, ahogy a néni pokrócba bugyolálva írta őket, miközben az ablakon a (most még) zöld ezernyi megjelenése kacsingatott be, s ő ránk gondolva, tudását átadva rótta az ismert gyerekdalok szövegét. Közben dúdolgatott is, ebben biztos vagyok, s a férje talán épp a híreket böngészte a tabletjén, a már ismerős, barátságosabb masinán.
A dalok mellé papírkát firkantott: egyik délelőtt átjönne megtanítani ezeket, addig is, ismerkedjek a szövegükkel. És még leírt néhány címet is, ezeket a mesekönyveket feltétlenül olvassuk el a gyermekkel, mert nagyon szépek! (Pirosbetűs kis lista.) Én pedig éreztem a büszkeséget a gyorsan írt sorokból, hát ő is tud még nekem tanítani dolgokat, és magamban fejet hajtottam az érzelem jogossága előtt, de még mennyit és el is várom, és szeretnék még nagyon sokat tanulni tőle, és belesüppedni az egymást segítő háló, az egymástól való függés ringató, kényelmes függőágyába.
Hálás vagyok.
 |
| "Hallod-e te kis kovács! Mit kopog a kalapács?" |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése