Van itt nekem ez a hét, a maga elhatározásaival, a nagy kéménysepréseivel, és kaptam hozzá egy jó kis betegséget is. Úgy szép, ha nehéz. Az első nap mindig kínosan pontos és végeredményben büszke: mennek a tervezett dolgok, megtanulom a kitűzött tételeket vagy lefutom az előírt távot, és este boldogan dőlök ágyba. A második már kissé fásultabb, még vannak fel-felcsapó eredmények, lemondás a nutellás kifliről vagy kisebb-nagyobb önmegtagadások. A többi néma csend. A kitartásra való képtelenség, az én keresztem, életem legnagyobb problémája.
Sosem kényszerültem nagy áldozatvállalásokra. Alapvetően jó, alkalmazkodó természetem van, bírom a strapát egy-egy közösségben, szó szót követ, máris helyem van a csoportban, megbecsült tag vagyok, megcsillantok néhány elmésséget és azonnal elismernek, könnyebb már nem is lehetne. Az eszem vág, mindig gyorsan tanultam, egy olvasás, odafigyelve, koncentrációt magasan tartva, és másnap megvolt az ötös. De semmi több: céltalanul, csak az ötösre koncentrálva, a megfelelési kényszer fojtogató öblében, nem az egészre, a jövőre tekintve. És annyi mindent feladtam már: iskolákat, képzéseket, olvasáshegyeket, felvételiket, a tervezésben jó voltam, a megvalósítás mókuskerekében azonban elbuktam. És mindig nagyon fájt anyám könnyes szeme, ahogy mondta szomorúan, "pedig meg tudnád csinálni", és igaza is volt, de mégsem, mert hiányzott a teperésre való képesség, az akarat diadala mindenáron, a földön csúszó, sárban fürdő csakazértis előretoló érzése. Sok harcot adtam már fel.
Ez a hét nekem most sokat jelent. Hosszú hónapok, talán évek, rámrakott rétege alól szeretnék kitörni, kis lépésekben. Megtalálni ismét régi embereket, felhúzni a túracipőt az új úthoz, végképp leszámolni a csirizes önsajnálattal, letisztulni magamnak, és megfogalmazni a valódi céljaimat, a régi feladathátizsákok feloldásával. Most nem kellene feladni, csak emlékezni sikerekre, a fekete hajú barátnőre az egyetemről, az erejére, ő mindig mindent végigcsinált, tanítani lehetne a kitartását, vagy amikor egy félévbe bezsúfolva három félév anyagát tudtam megcsinálni, éjjel-nappal olvastam, s közben sikerült végigbúrni végre azt a második nyelvvizsgát, péntek esténként az őszi eső sötétjében mentem Eszter nénihez, adjon nekem még nagyobb, még nagyobb olasztudást, s aztán jöhettek a diplomaosztók, mekkora megkönnyebbülés ezt most leírni. Ez az időszak reménnyel tölt el, hogy tényleg képes voltam rá, hogy ha egy óra alvással is, de kiküzdöttem azt az aláírást, s végre volt erőm szólni magamért, az érdekemben hangot adni a véleményemnek, és ezer kudarc között is talpon maradni, tudatosan harcolni a lustaság és önsajnálat fáradhatatlanul kísértő párosa ellen.
Tegnap kitakarítottam a fürdőszobát, nagyon régóta halasztgattam már ezt a feladatot, a hajszálak ősi ellenségeim, irtózom a fehér csempén lévő összes megjelenési formájuktól. De aztán leterített a láz, kétségbeesetten döntöttem magamba a mézet, a gyógyszert zsigerből kerülöm, ha tudom, s végül a férjem főzött egy nagyszerű paprikás csirkét, aztán órákon át legózott a kicsivel, s tőlem nem telt többre, mint egész délután-este Wodehouse-t olvasni, csak semmi komolyat, néha mosolyodjék el a szám. Fájdalom, de ez a betegség sem más egyébként, mint a felelősségtől való menekülés, a tudatalatti törekvése a megúszásra, a tervezés gyönyörű folyamata nem akar kaput nyitni a megvalósítás fáradságos útjára. Ma minden apró dolog egy nagy harc nekem: a kicsit elvinni óvodába, egy kis győzelem, megírni ezt a bejegyzést, egy kis győzelem. S minden dolog, amit mára terveztem, egy kis győzelem.
Szeretnék változni. Kitartóbb lenni, alázatosabb a kínnal szemben, állhatatosabb az akadálylegyőzésben. És másokat is erre biztatni: ebben a világban nem szabad teret adni a kísértésnek.
 |
| Sokszínű ősz |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése