Egy kis matek

Ahogy tegnap ígértem, a hetemet a gyakorlatnak szentelem. Kis papírkákat fogok gyártani magamnak, számszerűsítem a kitűzött célokat, nem fogom nevetségesnek gondolni a jótétemények táblázatba foglalt sorát. Nem lesz bennem gúny, ha azt olvasom, ennyi és ennyi embernek kell örömet okozni aznap, hinni fogok abban, hogy a lemondásnak tényleg (pozitív) személyiségformáló hatása van. Ha nem megy máshogy, akkor marad az iskolás módszer, vagy a könyvelés szájbarágott metódusa, tartozik-követel, hogy min kell változtatni, már tudom, hogy hogyan, azt is kezdem kapisgálni. Fontos a csend, az egyedülmaradás a gondolatokkal, s végül a még tisztább magány, ahogy kitisztul az agy, ahogy megérint a transzcendencia, világosabban láthatok. Naiv kis lény vagyok, szerintem a tervezés segít a jobb emberré válásban, s ne gondoljátok, hogy ez nárcizmus, messze túlhaladtam már a minden megy saját erőből-témakört. Egyszerűen csak élvezni akarom a minden mindennel összefügg rendszerét, s a nagy körforgásban fickándoznék is kicsit: szeretni szeretnék, s szeretném, ha szeretnének. 

Az, hogy hiszek a cédulázás matekos szokásában, egyébként nem az én hibám. A kor teszi ezt velem, az egész élet egy nagy szervezés, osztályozás, egymást követő egyenletek és következtetések sora. Azt plántálja belénk a rendszer, hogy az előkészítésen múlik minden: bármi lehetek, ha idejében elkezdek gondolkodni, dolgozni az ügyön, tanulni, pontokat gyűjteni, belemerülni a témába. Kis matematikai irányítások szövik át a mindennapokat, ezernyi apró utalássorral, terelgetéssel. Beosztjuk a napirendünket, ütemterveket gyártunk a munkahelyünkön, a vizsgára készülésnél, a babavárás időszakában, a szerelemben. Már az iskolában megszokjuk az osztályozás embertelen mikéntjét, a hármasban (vagy négyesben, vagy kettesben) nincs benne a szomorúságom vagy a dekoncentráltságom, csak a kiáltó közepesség, az átlagosság kerülnivaló állapota. De megszokjuk, s később már szükségünk is van rá, anyuka a szöveges értékeléssel a kezében, "elnézést, akkor ez most hányas is?", teszi fel szégyellősen a kérdést, hát odadobom neki a szót, legyen ez ötös. S magunkkal visszük a számozástól való függést, pontozzuk a filmeket az IMDb-n, az ask.fm (és közvetve más közösségi portálok) másról sem szólnak, csak a tinik könyörgéséről, ugyan osztályozzuk már az arcukat, na, tízből mennyit ér a seggem, és a hajam, na! Ha a szállodánkon sok csillag van, menők vagyunk, ha a menstruáció még nem jelenik meg a 29. napon, rettegünk (a babától vagy hogy megint csak téves riasztás, attól). A lehető legtöbb agysejt bevonásával próbáljuk megfejteni az elénk tárt bér- és adósávokat, a boltban összeszaladnak szemöldökeink, hány zsömlét is vásároljunk, a karácsony vagy egy nagyobb lélegzetvételű esemény (pl. évforduló, esküvő, ballagás) megszervezése pedig egy igen összetett projektfeladat, egy nagy-nagy mérlegelés, a mindenre gondolás (számomra) megerőltető mókuskereke.

Osztunk-szorzunk, mikor mondjuk el valakinek a rossz hírt, melyik szituációban hogy fogadja, hogyan lehetséges a lehető legkevesebb kárt tenni benne (az sem veszi kedvünket, hogy a fájdalmat tényleg csak minimálisan csökkentjük, a nem az nem marad mindenféleképpen). S ugyanígy a női gondok, mikor mondhatom már végre el neki, hogy szeretem, hányadik randin lesz annyira erős az én félénk kis őzikém, hogy nem riad meg a csúnya néni erőszakos érzelemkitörésétől: SZERETLEK, és különben is, találkoztunk már annyiszor, hogy megbélyegzés nélkül bonyolódjam testi kapcsolatba az édes kis bakkal, aki - ha erre a témára terelődik a szó, - máris inkább egy párzásra kész szarvasbikának tűnik. (Mindig meglep, ha élőben találkozom a harmadik randin már szabad a szex-véleménnyel, én tényleg azt gondoltam sokáig, hogy ez csak Carrie Bradshaw életvezetési elve. De nem.) 

A tökéletes megjelenés-generátor egyre látogatottabb a neten, a gép segít kiválasztani az összeillő ruhákat és kiegészítőket, ügyelve a színekre, formákra és stílusjegyekre (de nem a személyiségre, a testalkatra, a "normálistól" eltérő ízlésre). Ha rászánjuk magunkat, hogy konditerembe járunk, személyre szabott edzéstervet kapunk, és magunk dönthetjük el, hogy a napi kétszázas felülésadagot hogyan osztjuk részekre, ha egyszerre túl nagy falat lenne az elvégzése. Ha a kisbabát a hitvesi ágy helyett a saját ágyikójába szeretnénk szoktatni, első este ötpercenként menjünk be hozzá, ha nyugtalan, második este tízpercenként, harmadik este negyedóránként és így tovább, a módszer működik, nálunk bevált. A nagyböjtben kiadott lelki tükrök százai segítik a hívőket a megbánásban és megtisztulásban, lépésről-lépésre, egyik nap a szülők tisztelete, másik nap az imádságra való koncentrálás a feladat, és a számszerűsített bűntelenítési hadjárat sokaknak segít, miért ne hinnék is egy ilyen racionalizált "Hogyan legyek jobb ember?" módszerben? A már említett napi jótett elve is hasonló forrásból táplálkozik, és az ironikus összevetések, vajon egy kis buja gondolat hány miatyánkot ér a katolikus egyház gyóntatópapjai szerint? Persze aki izzadt már gyóntatószékben, tudja, mára megváltozott a helyzet ott is, és hát én személy szerint reménykedem, hogy bizonyos rossz beidegződések örökre eltűnnek.  

És látom, sok embernek a legegyszerűbb önellátási feladatok elvégzéséhez is matekos útmutatóra van szüksége. Így születhetett meg egy olyan minősíthetetlen kezdeményezés is, mint a puafesztivál, ahol "intelligens csajozási módszertant" oktatnak a lányoknál sikertelen férfiaknak. (Többek között arra is van megoldásuk, hogyan lehet már az első randin ágyba csábítani egy nőt, igen, nem tévedek, leírják a lépéseket: szemkontaktus, kézcsók, karsimi, kézfogás, a csókolózás mikéntje és a többi. Az őszinteség, természetesség, ösztönösség és spontaneitás meg pusztuljon, ahogy csak tud.) Sok feedback érkezik az oldalukra, az ötletek beválnak, jól működnek, megérik a pénzt.

Szóval nem én vagyok a praktikum, a tervezés és következtetés megszállottja, hanem a kor. Hiszünk a kimutathatóban, a rögzítettben, fetisizáljuk az eredményeket. Miért ne használhatnánk ezt a tudást, vagy inkább életmódot lelki és szellemi téren is? Ha sikerül felülkerekedni az eredményesség okozta önteltségen, akkor - megkerülve az egyetlen veszélyforrást - a javunkra fordíthatjuk ezt az egyébként embertelen, minket szétcincáló életfilozófiát, s az eddig ellenünk munkálkodó rendszert a magunk javára formálhatnánk. 

Ennek fényében a héten "táblázatokat" fogok készíteni, és visszatérek néhány restanciámhoz is. Ne gondoljatok nagy dolgokra, mert akkor csalódni fogtok, csupán lelkes kis intenciógyártásra. Szép hetet mindenkinek (és hát persze, hogy azért egy kis elmélkedéssel indult ez a hétfő).

Tervezés