Öröm

Lakik a szomszédunkban egy lett nő, talán Valentina a neve. (Gondolkozom, írjak-e a külsejéről, mert hát mégiscsak ez a legelfogadottabb módja a narrációnak. Legyen: Középmagas harmincas. Szőke, hullámos hajú, meglehetősen szép arcú ember. A mosolya nagyon természetes és barátságos, a hangja kellemes. Visszafogottan, mégis csinosan öltözködik, vékony.) Azért él itt, mert betegápoló a foglalkozása. Egy idős nénire vigyáz, aki - bár még fizikailag jól tartja magát - szellemileg leépülőben van, néha még beszélni is elfelejt. Kemény egy munka ez, volt már olyan, hogy éjjel háromkor fogta magát a néni, titokban kiment a házból egy szál hálóingben és körbecsöngette a szomszédokat, hogy lett felvigyázója öngyilkos lett. (Többek között hozzánk is bekopogott.) Végül kiderült, semmmi nem igaz az egészből, a felvigyázó csak aludt, nem volt halott. Az állandó készenlét, a türelem határokig feszített szükségessége jellemzi Valentina stresszes melóját,  és ő jó abban, amit csinál: betege kiegyensúlyozott, naponta mennek nagy sétáikra, hatalmas virágcsokrokkal térnek vissza az erdei kis liazonokról, nyugodt, lassú szeretetben egymás iránt. Sokat mosolyognak, és látom, milyen örömmel fut hozzájuk a gyerekem is beszélgetni, közben simogatják, dicsérik a nevét, az új frizuráját, a prémes gumicsizmáját. Boldog egy szomszédság ez.

Valentina háromhavonta látogat haza a családjához, egy-két hétre. Néha, ha beszélgetünk, panaszkodik, nem túl jó neki, de erre kényszerül, mert különben anyagi problémáik lennének. Állítja, hogy a férjével már megszokták ezt a párkapcsolatot, mikor otthon van, örülnek egymásnak, mikor visszatér ide mellénk, megerősítik magukat: ezt pár hetet már fél lábon is kibírják, ezt mondogatják szinte az önhipnózis állapotáig. Arról is mesélt, hogy mennyire szeret itt lenni: ez egy szép vidék, jókat kirándul a néni családjával, minden hétvégén mennek. Finom ételeket eszik, szép házban lakik. Otthon ez nem adatna meg neki. És az emberek! Mennyi új ismeretségre tehet itt szert! Például annak is örül, hogy velünk találkozhatott, meg a kicsivel, mert hát őt ugye be kell zabálni, ahogy délutánonként kappanhangon énekel az udvari hintában.

És meggyőzött sikeresen, elhittem neki, hogy ezt meg lehet szokni, hogy a magány már nincs jelen az életében. Meggyőzött az a szűnni nem akaró, a mesterkéltségtől oly távol eső mosoly, az az állandó nyugalom, a beletörődés szelíd lenyomata a mozdulatain, ahogy a faleveleket söpri az utcafronton, szóba elegyedik minden arra járóval. Pezseg, csicsereg, megoszt, szeret, szeretve van.
Egyik este a szeméttel bíbelődtem a házunk előtt, szokatlan időpontban, már sötét volt. Valentina jelent meg a bejáratuknál, engem nem vett észre, épp csöndben voltam, nekem meg nem volt kedvem köszöngetni, lám-lám, a nyitottságra való hajlam épp mélyen aludt bennem. Láttam, ahogy előretolja biciklijét, bringázni megy, gondoltam, milyen jó, ebben a friss levegőben teker egyet, kis sportos nőszemély. Körülnézett az úton, nem jött senki, átsétált a kerékpárútra, aztán megállt, várt valakire. Egy pár másodperc múlva meg is érkezett a sporttárs, egy nagyjából negyvenéves, jókötésű férfi, szerelmes csókot váltottak, és nevetve elsuhantak a sötétben.

Köszönöm Valentinának, hogy bebizonyította, van értelme blogot írni. A jócselekedetek e nevetséges kis mérlege, a bevétel-kiadás izgő-mozgó játéka bár naivnak, kevésbé meggyőzőnek hat, mégis jó irányba terel. A szájtépés, hogy hogyan kellene jobb embernek lenni, az örökös frusztráció a megítélni vágyás hálójában, a küzdelembe fektetett energia - megtérülni látszik. Ahogy ott előttem formálódott a sziluett a sötétben, egy férfi és egy nő összeboruló formája, egy hosszan nyújtott csók, amire a felnőni képtelen férjem sután csak annyit mondana, smaciztak egy nagyot, ahogy forogtak a fogaskerekek az agyamban, ahogy lassan rámtört a felismerés, Valentinának szeretője van: nem volt bennem ítélet. Semmi, ami ítéletre emlékeztetett volna. Inkább megértés: szörnyű lehet ez a magány, ez a nehéz feladatokkal megtelt egyedüllét, egy idegen országban, távol a szerettektől, egy beteg asszonnyal egy lakásban. Éreztem, hogy mekkora szeretet nyílik bennem ez iránt a nő iránt: haragnak, megvetésnek nyoma sincs a gondolataimban, csak elfogadó, megértő emócióknak. Hát van értelme a témán való kattogásnak, a lavblogomban megálmodott létvezetés iránti rajongásomnak. Tudok ilyen ember lenni. 

Bennem egyszerre megszülethet az elfogadás, egyszerre jelen lehet a humanizmus és a kereszténység, vagy a liberalizmus és a konzervativizmus. Minden irányzatból a jó, ahol nincs helye ítéletnek, csak a másikra figyelés szeretetteljes állapotának. Nem a bűnnel kötök kompromisszumot, hanem a legnemesebb érzelmet tanulom. Nem feltételekhez kötök, nem bírálok, nem döntök. 

Egy kis siker volt ez az úton, egy Valentina által gerjesztett ráébredés, és motiváció a javából. Van remény, hohohohó!