Előítéletnek én azt nevezem, ha egy másik embert egyetlen tulajdonsága alapján megbélyegzünk, és rossz embernek tartunk. Nem csak olyan "klasszikus" előítéletekre gondolok, ahol ez a tulajdonság nem befolyásolható (pl. bőrszín, vallás, nemi identitás stb.), hanem olyanokról is, ahol az egyén választása nyomán szerzi meg ezt a tulajdonságot (pl. szőkére festi a haját, csúnyán beszél, politikus akar lenni stb.)
Amúgy szerencsés helyzetben vagyok. A mi családunkban ugyanis nem divat egy "klasszikus" előítélet sem. Ennek több oka is van, egyrészt a szüleim személyisége és társadalmi háttere, másrészt az a lázadni nem akaró családi légkör, amiben a tabutémáknak esélye sem volt - soha.
A szüleim kis falvakból származnak. Óvakodnék egyfajta falusi romantika festésétől, és bukolikus giccset sem szívesen öntenék a nyakatokba, így csak röviden írok erről. Ők azt tanulták, munkájukat mindig készséggel és odaadással végezzék, sosem más kárára; s a másik, a fontosabb: a klasszikus értékekben hisznek - család, szeretet, tisztesség. Egyszerűek a szó nemes értelmében, a sárdobálás távol áll tőlük, de van bennük egy vidéki tartás is: talán azt gondolták, ha egy jelenségről nem beszélnek, akkor az nem is létezik. (Ma már persze egyre nehezebben tudják ezt megtenni, véleményt kellett formálniuk a cigányságról, a melegekről ésatöbbi.) Középiskolás koromig nagyjából el sem ért a tudatomig, hogy léteznek homoszexuális emberek. Otthon ez egyáltalán nem volt topik, nem használtunk nemi orientálódásra irányuló szitokszavakat, nem beszéltünk erről a jelenségről, nem volt bennem indulat, sem enyhülés, ha meleg emberrel találkoztam, rá sem jöttem, hogy épp ez történt. Emiatt nem hibáztatok senkit. Annál meg minden jobb, ha valaki már gyerekkorától fogva, a szülei közvetítő munkájával, vénásan kap egy rosszindulatú, megbélyegzésre való hajlamot. (Nagyjából tizenhat évesen szembesültem azzal a ténnyel is, hogy még létezik egyáltalán "zsidózás", nálunk ugyanis sohasem hangzott el egyetlen ezzel kapcsolatos elszólás sem, azt gondoltam, a huszadik század közepén megerősödött fajgyűlölet az ezredfordulóra már el is tűnt, és döbbenten tapasztaltam, mikor egy-egy osztálytársam zsidózott/zsidózva volt.) Hát ilyen ártatlan kis közegből eredtem én a világba, és ezért (is) nagyon hálás vagyok a szüleimnek.
Ártatlan mégsem maradtam. Két napja kutatom a kategóriákat szorgosan a fejemben, és rábukkantam egy nagyon állhatatos, makacs darabra. Jó lenne, ha meg tudnék szabadulni tőle, s nem önző módon. Dolgozik bennem az ego: "ha majd e bizonyos típus rácáfol mindarra a negatív gondolatmenetre, melyet róla gyártok, hajlandó leszek én is megbocsátani". Ez persze helytelen hozzáállás, de nem tagadhatom, fel-felbukkan bennem. Remélem, idővel legyőzöm majd ezt az előítéletemet, de legalább faragok belőle, s rugalmasabbá, elfogadóbbá gyúrom magamat ezzel kapcsolatban.
Következzék hát a nagy gyónás. Az utóbbi öt-tíz év terméke ez a lecsapódás, konkrét élményekhez és kapcsolatokhoz tudom kötni a kialakulását. Nagyon frusztráló és sértő előítélet, mert a barátaim többségét is érinti, és tartok tőle, már bántottam is őket ezzel. Utólag és előre is bocsánatot kérek e bántások miatt, küzdök a problémámmal, a keblemen dédelgetett kígyó-ideámmal. Ha tartom magam a bejegyzés elején írt előítélet-definícióhoz, akkor bennem az a tulajdonság szül negatív megbélyegzést egy emberről, ha valaki egyszerre gazdag és vallásos. (Tudok számolni, ez két tulajdonság, de ezek együttjárása okoz számomra gondot.) Ha ilyen emberrel találkozom, azonnal ismerni vélem: "Na tessék, egy újabb képmutató; nem lehet elég erős hite; biztos nem segít rendesen másokon; biztos nagyon elégedett magával; biztos úgy gondolja, ő aztán megérdemli az üdvösséget; biztos egy újabb kirakatvallásos; a szegényeket biztos megveti, s nem képes a dolgok okára tekinteni; biztos nem elég árnyalt; biztos kultúrsznob." Az a legszörnyűbb, hogy még mindig tudnám folytatni a felsorolást, egy apró személyiségdarabból konkrét jellemrajzot építek fel magamban, jó fröcsögős-gonoszkodósat. Biztos van ember, akire ez igaz, de ha jobban belegondolok, én nem ismerek egy olyat sem, akire minden állítás igaz volna. Farkába harap a kígyó, századjára is ugyanott lyukadok ki: könnyen ítélek, előszeretettel emelem magam piedesztálra, pedig miért is hinném jobb embernek magam bárkinél?
Általában sajnálom, hogy nem túl pezsgő a hozzáfűzés-élet a blogon, most mégis szerencsés, hogy nem kezdtek el ti is megnyílni a témában, borzasztó lenne olvasni, mennyi elfuserált előítéletet gyártunk, s aztán évekig hordozunk magunkban, mérgezve a világképünket. Szerintem érdemes küzdeni a megerősödésük ellen, nyakon ragadni őket (~ kimondani), tudatosan figyelni önmagunkat, naponta hányszor nyúlunk hozzájuk, keresni a jót, az ellenpéldát (tudom, ez önző, de nagyon hatásos!), akarni megváltozni. Szóval hajrá! Nem szabad bedőlni annak a közhely-álarc mögé bújó előítéletnek, miszerint egy ember képtelen megváltozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése