Tartozom néhány bocsánatkéréssel:
- amiért a jelenség angol nevét sulykolom állhatatosan, de kedvelem, a hangzásában érzem a rosszindulatot, az erőszakos tolakodást, a megfélemlítést, az emberi lélekbe való hivatlan és romboló gázolást.
- amiért ezt a témát erőltetem továbbra is, de olyan sok a sebem, a fájdalmam és rossz tapasztalatom ezzel kapcsolatban, hogy nem bírom elengedni addig, míg ki nem írom magamból minden egyes szavát, hangulatát, érzetét.
- amiért nem megy az írás mostanában. Már szóltam arról, hogy a kitartással problémáim vannak, a kudarcok hamar kedvemet szegik, s most elérkezett a blogom életében az első ilyen időszak. Pang az oldal, kevesen látogatják, többnyire önmagammal vitázom, nem érzem elég intenzívnek a témákat, az elhatározásaimat kevés tett követi, s az írásra való képtelenség, a talentum hiánya fojtogat. Szeretnék jobb lenni, nagyobb hatással lenni a saját és mások életére. És kitörni ebből a tehetségtelenségből, szürkeségből és szorgalomhiányból. (Nagy levegő, vágjunk is bele a bejegyzés lényegi részébe. S ha lesz elég erőm, legyőzöm majd ezt az átkozott időszakot.)
A tegnapi bejegyzést folytatom tovább. De most nem a sajtót bejáró, világhírű és radikális példákkal foglalkozom, hanem megélt "élményekkel", tapasztalatokkal. Gyerekként, kamaszként is kaptam bőven zaklatást, főleg verbálisat. Később, amikor már határozottabban, igényesebben álltam a világhoz és magamhoz, elmúltak ezek a rosszindulatú, megbélyegző próbálkozások, s áldozatból hirtelen sebezhetetlen lettem, szerencsére sohasem bántalmazó. Remélem, jól emlékszem. S amikor már majdnem elhittem naiv jólétemben, hogy a fejemben kavargó emlékfoszlányok nem is igazak, csak a gyermeki fantázia által megduzzasztott kedves kis csínytevések eltúlzott és túlreagált lenyomatai, akkor jött az a három év az életemben, mikor újra a bőrömön érezhettem: a zaklatás létező, megerősödött, pusztító jelenség, a gyerekek tényleg tudnak ilyenek lenni, legnagyobb fegyverük, a szó, effektív és maradandó. Tanár lettem, sőt, osztályfőnök. S csak tátottam a számat: határtalan kreativitás tombolt ott, ahol a legkevésbé sem kívántam, a bullying agresszív territóriumában.
Szituáció 1.
Új lány az osztályban. Szép, hangja kissé túlzó, néha bántja a fület. Hamar érik, már ötödikben is a fiúk után jár. Őszinte, jókedvű, néha kissé harsány, szereti a drámát. Veleszületett betegsége gátolja, hogy jó tanuló legyen, de szorgalma és támogató szülei révén összehoz egy erős közepes átlagot. A beilleszkedés nehéz folyamat számára, végül barátnőre talál az egyik osztálytársában, úgy tűnik, már-már jól érzi magát a közösségben. De aztán:
A többi lány az osztályban. Ártatlan(nak tűnő) tervet eszelnek ki: felhívják telefonon az új lányt (aki akkor már egy éve ott van náluk), egyikük elváltoztatja hangját, fiúnak adja ki magát. Udvarolni kezd, miközben a többiek jól szórakoznak. Egy beszélgetés, leteszik a kagylót, nagyot vihognak, s hamar el is felejtik az esetet. Az új lány pedig boldog, lám, őt felhívta egy ismeretlen fiú, akinek megtetszett, aki érdeklődik iránta. Fürdik az örömben, sikerélménye van. Másnap boldogan meséli az osztálytársaknak: udvarlója akadt. S azok vérszemet kapnak: újabb és újabb telefonhívások követik egymást, a fiú egyre rámenősebb, titkokat szed ki az új lányból, aki szinte már szerelmes a titokzatos telefonhang gazdájába, ebbe a feminim módon gondolkodó, érzelmes fiúba. A zaklatók nem állnak le. Létszámuk fogy ugyan, egyre többen ismerik fel a szituáció erkölcstelen voltát, s végül csak egy lány marad, maga a telefonáló. Ő tovább folytatja a játékot, naponta hívja az új lányt, mintha neki is szüksége lenne ezekre az őszinte beszélgetésekre, jogtalanul kapott kitárulkozásokra, a (fiktív) flörtölés örömére. Az egész ügy csúnyán elharapódzik, s végül kitudódik a dolog, az új lány hódolója nem más, mint osztálytársnője, féltett titkai pedig közkinccsé váltak az osztályban. Megalázottság, jogfosztottság, igazságtalanság, végtelen szomorúság nehezedik az új lány szívére.
Szituáció 2.
Jófiú az osztályban. Jókora megfelelési kényszerrel, szigorú, de szerető szülőkkel. Magas, széparcú. Sportol, a lányoknál nincs sikere. Feltehetőleg ez még nem bántja túlságosan, így, tizenegy évesen. Osztálytársa, egy a közösség számára fontos ember, napi szinten bántalmazza őt. Ha elmegy mellette, rácsap a fejére. Ha csak teheti, elrejti a sapkáját. A testnevelés óra előtt megjegyzéseket tesz az alsónadrágjára. Majd egyszer, valami érthetetlen motivációtól vezérelve, a folyosón leülni kényszeríti, rugdosni kezdi. Nem erősen, csak viccelődve, a többiek nevetése közepette. A jófiú hagyja, több mint tíz percen keresztül tűri az álcázott zaklatást, arcára mosolyt erőltet. Három lány videóra veszi az esetet.
Szituáció 3.
Hetedik osztály, serdülő lányok. Növekedő cicik, feromonaktivitás. A fiúk méregetnek, szemmel és szavakkal. Elnevezik a nagymellű lányt Titanicnak. Hát mi nem érthető ebben? Hiszen őt is lehúznák a súlyok a víz mélyébe.
A gúnynév sokáig tartja magát, károkat okoz a lány önbecsülésében.
Szituáció 4.
Butácska lány az osztályban. Helyesírása pocsék, poénjai sosem sikerülnek: lomhák, erőltetettek, egy bizonyítani és önmagát megszerettetni próbáló ember gyenge próbálkozásai. Átlagos külsejű, a szeme szép és könyörgő.
Erőfeszítései, melyek célja, hogy elfogadják osztálytársai, végeláthatatlanok. Segítőkész, a sírónak zsepit ad, dicsér mindig mindenkit nagylelkűen, jószívű, ha kell, nevet, ha bántják, tartja magát. És bántják: rendszeresen, szóval, tettel, fiúk, lányok, mindenki. Azt mondják, büdös (nem az), hogy nem tud írni (ez baj?), azt mondják, menjen el más iskolába rontani a levegőt (miért is?), azt mondják, idegesítő, csúnya, fárasztó, felesleges (nem az). S a felsorolás pozitív példájaként, nem is értem, hogyan, túlvészelte ezt a borzalmas időszakot. Nem állt mögötte jól működő család, sem magas érzelmi intelligenciával bíró társak, csak valahogy túlélte. Mostanra másik iskolába jár, szakmát tanul, barátai vannak, sőt, szerelme, aki viszontszereti. Megküzdötte a harcát, viszonylag épen maradt lélekkel került ki belőle, de sebekkel, ebben biztosak lehetünk.
A felsorolt esetek nem Harry Potter vagy Adrian Mole történetében íródtak, mégcsak nem is amerikai tinifilmek forgatókönyvében. Körülöttem (és bennem) zajlottak.
Szomorú valóságdarabkák, a bántás szúró megtestesülései. A bullying nem csupán a képzeletünkben él, nem csak az irodalmi termékek és a mozgómédia remek építőeleme, nem kitaláció. Sokkal több mint divatos téma. Jelenség, mely ellen harcolnunk kell: magunkban, a családunkban, a környezetünkben. Átlagos emberek (okosak-buták, kedvesek-flegmák, csúnyák-szépek) voltak a bántalmazók és a bántottak is. A legtöbben rendes családból származó, jólnevelt, normális fiatalok. Hogy ezek a dolgok mégis megtörténhettek, egyértelművé válik, valami nem működik megfelelően a helyesnek tartott gondolkodásunkban, és az igazságossághoz fűződő viszonyulásunkban. Gondolkozom, hogyan lehet változtatni magamban és körülöttem. A megítélés felszámolása a legfontosabb, továbbra is így érzem. Holnap, talán utoljára még visszatérek a témához. Addig is mondogassuk mantraként, naphosszat is akár, hogy a bullying rossz dolog, a megítélés kíméletlen következménye, s írmagját is ki kell irtanunk magunkból. Bárhol, ahol tapasztaljuk. A legkövetkezetesebb énkontrollal, a legszigorúbb erkölcsösséggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése