Az alapok
Korábban már említettem, hogy nálunk tabu volt a melegtéma. Nem az elborzadás vagy elítélés miatt, ez meg sem fordult a szüleim fejében, egyszerűen csak egy tudatlansági állapot nehezedett ránk. A gondolkodási terünkön kívülre esett ez a jelenség, elmélkedni erről eszünkbe se jutott, se negatív, se pozitív módon. Ezért volt, hogy rendkívül ártatlanul viszonyultam én is gyerekként a problémához. Homályos halmazok éltek a fejemben arról, hogy mit jelent a buzi szó, s ha egy osztálytársam szájából elhangzott (otthon még ez sem történt meg!), rémlett, hogy talán egy olyan fiúról van szó, aki maga is a fiúkat szereti. (És mindig újra belémhasított a kétség: "Van egyáltalán ilyen a világon?")
Azt, ahogyan a melegekről gondolkozni kezdtem, főként a kortársaim befolyásolták. (Ezért veszélyes, ha - egyébként jóérzésű, normális szülők - otthon kerülik a klasszikus tabutémákról való beszélgetést.) És hát mit is várhattam tőlük? A rendszerváltás utáni kisiskolás generáció, amely hirtelen, a semmiből előbukkanva, nagy dózisban kapta a melegekről való információt a médiacsatornákon, nem igazán jól oldotta meg a feladatát. A lényeget nem az empátia, hanem - főleg a tinikorba lépve - a kritika mentén akartuk megragadni. Ami más volt, az félelmetes is egyben, s főleg aggasztó számunkra, hogy olyan agresszívan tört ránk, majd tízévnyi elhallgatás után. Így forrott be az én tudatomba is végül a szó, buzi, egy olyan kategóriába, amely félúton volt a szánnivaló és a nemnormális között. Középiskolában aztán értem egy keveset, elnézőbb, bölcsebb lettem, továbbra is ügyelve, meg ne bántsak senkit. A melegekről azonban ekkor sem gondolkoztam túl sokat, emlékszem, nem hittem a velem szembejövő statisztikai adatnak, miszerint az emberiség nagyjából 10 %-a homoszexuális. Akkor ez azt jelenti, tettük fel naivan a kérdést a barátnőmmel, hogy az ismerőseink közül nagyjából minden tizedik az? És tagadtunk, hiszen ez lehetetlen, ezt csak kitalálták valakik, ez a jelenség nem élő dolog, csak egy nagyon keveseket érintő probléma, nem fogjuk igazán megtapasztalni. Tudni véltük, mi egy olyat sem ismerünk.
A változás
Tizenkilenc éves voltam, már egyetemista, mikor az egyik kedves barátom bevallotta, ő meleg. Konkrétan így mondta, sírva: "Én egy hülye buzi vagyok."
Borzasztó érzés volt. Sajnáltam, hirtelen beugrott, mennyi bántáson lehet túl, ha ilyen keményen fogalmaz saját magáról. Aztán megijedtem, én vajon mondtam-e neki sértő dolgokat? Nem volt szokásom buzizni, de azért kutattam az emlékekben gyorsan, valami gyenge pillanatomban nem gyártottam-e hülye poénokat a témáról a jelenlétében. Persze eszembe jutott egy-egy eset, igen, egyszer-egyszer löktem pár homofób viccet. De bántam már akkor! (Ezek a trágárságok egészen más értelmet nyernek egy olyan kontextusban, ahol egy szerettünk az érintett. Erre azóta is emlékezem, jó lecke volt.) Szerencsére volt bennem annyi erő, hogy megöleljem a síró barátomat, és pár vigasztaló szóra is futotta, majd megoldjuk együtt, kibeszéljük, mostantól őszintén kommunikálhatunk mi ketten.
Az erőfeszítések
Nagyon szeretem ezt a barátomat, mindig is így volt. A bejelentése után azért éreztem, hogy egész máshogy nézek rá. Bizonyos szempontból egy mélyebb helyre érkeztünk a barátságunkban, hiszen borzasztó őszintén tudtunk beszélni egészen apró momentumokról is. De nem tagadom, bennem felütötte a fejét némi undor is. Újságot nézegettünk, és együtt örültünk a helyes fickók képeinek. Az egyik pillanatban ez mulatságos volt, a másikben ijesztő, később meg groteszk. Aminek örülök, hogy volt bennem akarat a változásra. Vettem egy könyvet, Marc E. Vargo Ők és mijét (alcím: Melegek a társadalomban), elolvastam én, aztán a barátom is. Egy idő után azt is el tudtam fogadni, hogy ő is társra, szerelemre vágyik, és akkor - talán kissé túl hamar, mindkettőnk részéről - belevágtunk a társkeresés nehéz feladatába. Részleteket inkább nem írok, volt sok csalódás, s az örökös harc önmagammal: vajon jót teszek? Hogyan támogatom igazi szeretettel a barátomat?
Később jöttek a melegbárok, három ilyen szórakozóhelyre jutottunk el, az egyik már berendezésében is olyan sokkoló volt, hogy mindketten kikészültünk tőle. De legyőztük magunkat, és gyakran eljártunk ide. Visszagondolok a képre, és két ártatlan fiatalt látok, akik belecsöppentek abba a világba, ahol bárki bármikor őszintén vállalhatta saját magát, s ez sokszor túlzásokhoz is vezetett. Kapkodtuk a fejünket, nem éreztük magunkénak a helyet, túl a saját kétségeken a szabadosság is frusztrált minket, gyerekek voltunk még. Pár év kellett hozzá, hogy mindketten belássuk (jóval előbb én, aztán a barátom is), ez nem vezet jóra. Stabil, építő, szerelmes érzelmekkel megtámogatott kapcsolat kialakításához ez nem elég. Lecsöndesedtük, vártak ránk más feladatok, munkábaállás, nekem a családalapítás. Egyre kevesebbet találkozunk, de mindig nagyon jó beszélgetni.
A változás
Tudok a dolgairól, a kapcsolatáról. Aggályok nélkül, fesztelenül beszélgetünk a témáról. Legtöbbször egyetértünk. Megismertem a homoszexualitás hétköznapi voltát. Ráébredtem a melegek szokványosságára. Nem mások, mint én. Ugyanolyan motivációk mozgatják őket is, mint engem. Szeretve, elfogadva akarnak lenni, keresik az lehetőségeket, gyűjtik az önbizalomnövelő és -csökkentő élményeket kosárszámra. Vágynak az őszinte beszélgetésekre, a szépségre, a megélhetés lehetőségére. Karriert építenek, gyönyörködnek a tavaszi gyümölcsfákban, káromkodnak, ha mérgesek. Küzdenek az örök identitásharcban, jó és rossz véleménnyel vannak másokról. Az ítélet sokkal kevesebb bennem, de jó úton járok. Ugyanúgy meg kell birkóznom az elfogadással, mint annak az embernek, aki ezt élete keresztjeként kapta: önmagával kapcsolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése