(Elő)ítéletekről V.

Már írtam a média képmutatásáról a témával kapcsolatban. Ezt a gondolatfolyamot most kissé továbbfűzném, mert bennem van még egy-két bosszantó, kitörni vágyó felismerés.

Az a baj, hogy elhitetik velünk, ha pozitívan ítélünk meg másokat, akkor jó emberek vagyunk. Hiszen milyen nagy büszkeség elfogadással tekinteni a társadalomnak azon szegmenseire, akiket mások lenéznek, elítélnek! Nem tagadom, ez tényleg egy erkölcsi lépcsőfokugrás (felfelé). Ha magamban arra törekszem, hogy növeljem a toleranciámat a dohányosokkal/hangosbeszédűekkel/kulturálatlanokkal/melegekkel stb. szemben, valóban jó úton járok. De ez nem lehet a végső cél. Ha "csupán" annyi a törekvésem lényege, hogy ily módon kiűzzek magamból egy előítéletességet, az még nem elég. Azért nem, mert ettől még ugyanúgy hordozom a negatív alapbeállítódást, miszerint: én megítélhetek egy másik embert. Miért lenne jogom ilyet tenni? Miért gondolom azt, hogy a másik ember azáltal jó vagy rossz, ahogy én megítélem? Miért érzem úgy, hogy ha másról pozitív ítéletet fogalmazok meg, akkor én egy liberális, humánus, ergo jó ember vagyok? Miért hiszem el, hogy a pozitív ítélet nem ítélet?

Sosem szabad megállni és megelégedni. Nagyon szigorú elv, de hiszek benne: csak középtávú cél legyilkolni a bennünket mardosó előítéleteket, igazán akkor szabadulunk meg egy készséggé érett, gonosz emberi szokástól, ha beismerjük: ítélnünk egyáltalán nem szabad, még ha végül jó dolgokat is fogalmazunk meg a másikról. Nem attól válok 21. századi, felvilágosult arccá, ha elfogadom, a dohányos ember is lehet jó ember. Akkor érem el ezt a paradicsomi én-állapotot, ha belátom, nekem nem dolgom ezt tenni: másokat egy bizonyos tulajdonság alapján rossznak, vagy akár jónak gondolni.

Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e ilyen szeretetteljes szintre érni. Félek, hogy nem, pedig nagyon szeretném. Egyelőre a középtávú cél elérésén dolgozom, ahogy már írtam erről többször is (itt, itt, itt vagy itt).   
Még két bejegyzést biztosan tervezek ebben a témában írni, de most már fáradt vagyok, csak ennyire futotta. Felszabadító érzés volt ezt kiadni magamból, mégha emiatt naivnak, utópiagyártónak vagy akár szigorúnak is tartotok. Az ítélethozás nem az én dolgom, s ennek átérzése, egy-egy bátortalan pillanatra, nagy öröm. S még valami szebb is, talán szabadság?