A blogban írtakat nem tőletek várom el, magamnak állítom fel a rendszereket. Pont ez a lényeg. Egyszer egy nagyon kedves barátnőm, akiről tudom is, hogy olvassa (és komolyan veszi) a lavblogomat, azt mondta, valahogy olyan hatással vagyok az emberekre, hogy ha velem beszélnek, a jobb énjüket veszik elő. Sokan örülnének ennek, hiszen ez azt jelentheti, szeretnek engem, s jónak tartanak, olyan embernek, aki példa lehet számukra, s akiben érdemes jó benyomást kelteni. Szép tagmondatok ezek, de én sajnos tudom, hogy mi szolgáltat alapot nekik: a lényeg, hogy elvárást szülök az emberekben. Meg akarnak felelni nekem. Jónak akarnak látszani a szememben. Azt szeretnék, ha nagy kegyesen ki mondanám az ítéletemet: "Ez egy jó ember, nekem tetszik."
Írhatnám, hogy nem tudom, mivel érhettem el ezt, de ez hazugság lenne, mert igenis tudom. A titkom, leghatásosabb eszközöm: az előadás. Senki sem tud olyan ügyesen látszatot teremteni, mint én. A döntéseimmel nincs túl nagy gond, általában hozom az erkölcsösnek ítélt formát, és mégis, hozzám nagyon közel állók tudják, mi minden szárad a lelkemen. Hűtlenség, hazugság, megúszás állandóan. Ügyes szavak, pontos kifejezések jó helyen és jó időben, kedvesség, eljátszott türelem, végtelenül hamis empátia, álságos egyetértés. És ha nem írom meg a mai bejegyzést, még így is maradna! Nem szeretnék a táblázataim, felsorolásaim mögé bújni, s a világ felé kiáltani, tessék, itt egy szuperember, a homo superlativus jeles képviselője, követendő példa! Ha így tennék, nem változna semmi, eddig is el tudtam magam adni, s ezután is menne a dolog. Tizenhét éves voltam, mikor a szerelmem azt mondta, az a jó bennem, hogy egyszerre tudok végtelenül jó és végtelenül rossz lenni. Mennyire döbbenetes volt meghallani ezt, és belátni, hogy még igaz is! Aztán később egy másik társam tartott élménybeszámolót (s közvetett bűnbánatot is), mikor azt mondta, kicsit nehéz épp nekem ilyenekről mesélnie, mert azt érzi, mintha a Napnak vallaná be legsötétebb titkait. Ezt mondta, szó szerint! Milyen ügyes vagyok a látszatkeltésben, ezt már azóta tudom, csak valahogy nem harcoltam ellene. Én is elkövettem azokat a bűnöket, melyeket az ifjak sajátjaként kezelünk, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, megléptem én az összes kis komiszságot, lógtam, hazudtam, kipróbáltam, letagadtam, fújtam, csaltam. Ezek ellenére mégis meg tudtam őrizni egy szende képet: a jólány eszményét, a festetlen hajú naturálcsodát, telve minden földi kedvességgel (néha még én is elhittem talán). Tényleg! Vajon találtam hibát saját szűzkurvaságomban? Ó, ugyan, ez egy erkölcsös állapot volt, hiszen nem feküdtem én le senkivel! Na ugye! És most eszembe jutott hirtelen, hogy anyám!, én még részegen is képes vagyok kitalálni, hogy ki mit akar hallani. Ez megbúvó zsenialitás, de nevezhetjük ördögi számításnak is, vergődés az önmagamat elfogadtatni akarás hálójában.
Elhittem tényleg, hogy ez jó! Hogy ezt jelenti jónak lenni.
Egy dolog a mentségemre szól: másnak nem akartam rosszat. A bűntudatkeltés nem volt tudatos, csak magammal foglalkoztam, a magam jóságával, rólam legyenek jó véleménnyel az emberek, ez volt egyetlen célom. Az, hogy saját megfelelési kényszeremmel másokból is ezt az attitűdöt préselem ki, fel se tűnt, és ha észrevettem volna, talán már akkor megpróbálok változtatni a dolgon. Sok rosszat megúszhattunk volna, például a családban, könnyebb lett volna a tesómnak is, vagy baráti körben, ahol nem az állandó szentfazékos papolás lett volna a vállalt (a későbbiekben meg már kiosztott, elvárt) feladatom.
Nekem is máshogy alakult volna az utam. Ha az önismeretben magasabb szintre tudtam volna lépni, egy kevésbé döcögős, őszinte ösvényre léphettem volna már sokkal hamarabb, dehát késő a bánat, s túl sok a volna, volna, volna... Tehát, hogy okuljak a múltból, leszögezem: nem vagyok jobb ember, mint te. A céljaim jók, s ez önmagában pozitív példa, nekem mostantól nem kell megfelelned. Ez mindkettőnknek megkönnyebbülés, egy apró csoda volt nekem Valentina esete is. Írtam már, hogy az szeretnék lenni, aki komfortál, és soha ennél erősebben nem éreztem késztetést erre: tényleg megtörtént a csoda, itt vagyok, múlnak bennem az elvárások mások iránt, csökken bennem a megítélni vágyó superego. Szabadság!
Kávéznék/teáznék is veled, ha itt lennél, és boldogság ülne bennünk és körülöttünk, nekem már nem kell megfelelni, magam sem vagyok nagy ász, láthatod, van itt a blogban önfeltárás épp elég, micsoda őszinte felület lesz ez, öröm! Vajon elhiszitek ezt nekem? Nem tudhatom biztosan, de reménykedem.
Megértő hallgatás szeretnék lenni.
 | |
| Megérkeztem. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése