Mint a gyermek

Naivitás volt azt gondolni, hogy ha jobb leszek, egyre többen és többen fognak szeretni. Nyilván lesznek apró kis eredményecskék, boldog emberek, akiknek valahogy segíteni tudtam, az ő szemükben megnövök, és itt az olvasók között is akadnak majd páran, akik szeretettel gondolnak rám. (És ez nagy boldogság, köszönöm!) De, ahogy lassacskán kikristályosodik az utam, hogy hogyan akarok továbbmenni és merre (szándékosan nem használtam most a szeretnék szót, tanulom a tervezés utáni határozottságot), rá kell jönnöm, az igent jelentő igen, és a nemet jelentő nem okozni fog néhány kellemetlen percet ( = konfliktust másokkal). Ennek legfontosabb oka az eddigi önmagam: tipikusan konfliktuskerülőként, és a szeretetért való sóvárgásban mindig, mindenkivel egyetértettem, akivel beszéltem, annak adtam igazat, őt erősítettem meg véleményemmel, és ha éreztem, hogy egyáltalán nem tudok azonosulni a meglátásával, inkább hallgattam. Képtelen voltam kiállni saját gondolataim mellett, vagy megvédeni nekem fontos személyeket és eszméket. A megfelelni vágyás ült rá minden gondolatomra, szavamra, cselekedetemre és mulasztásomra, csak hogy szerényen egy ilyen klasszikus felsorolással éljek. 

A bullying jelenségéről írtam háromszor is (Megfelelni neked I. és II. és III.), és megint elhittem magamnak, hogy ha ezentúl bármikor szembejön velem a jelenség, azonnal felismerem és azonnal képes leszek fellépni ellene. A felismeréssel nem is volt gond, az gyorsan ment tegnap is, egy kis fénykép egy lelkileg megnyomorított volt tanítványról a facebookon, kedves rajta, komolyan veszi az exponációt, fénylik bele a szeme és a haja is. A többiek meg nyomban, mint a prédára váró ragadozók csaptak le a fotóra, hogy néz ki, milyen nevetséges a rajta lévő lány. Pedig nem az, inkább szomorú, szeretetre vágyó kis cinege, törékenycsontú, tizenhat évesen is úgy fest, mint egy hatodikos, alultáplált kislány. A csúfolódók meg szépek, okosak, gazdagok, ahogy az már lenni szokott, s tudjuk, hogy ez nagy hatalom, rám is hatnak derekasan. És amint megláttam a képet, elöntött a sajnálkozás, de ennyi. Nem írtam semmit: egy figyelmeztető kommentet, egy megálljt parancsoló utasítást, a nagy és határozott felkiáltójel helyett maradtam a ködbe vesző kérdőjel. Szánalmasan mentettem az irhámat, el az oldalról, majd valaki más csak odaírja, hogy ez azért nincs így rendjén.

Két dologban fejlesztett ez a kegyetlen kis játszma. Egyrészt: az önismeretben. Féreg tudok lenni, sőt, féregnyúlvány, erre jöttem rá. Gyáva vagyok, ha valaki megmentéséről van szó: kerülöm a figyelmet, szürke eminenciásként jó meghúzódni a tömeg háta mögött (és talán elhiszem, hogy jó ember vagyok, ha csak mögöttük állok és nem közöttük?), és nem szeretnék konfrontálódni olyan személyekkel, akik köztiszteletnek örvendenek (látszólag). A vesztesek és győztesek csatájában én középről mindenképp csak nyerni tudok, így gondoltam eddig, mert 1. nem én voltam a megbántott; 2. nem én voltam a megbántó. Erkölcsi és világi siker, ide nekem, hejehujahaj. Másrészt: egy új irány kialakításában. Nagyon fontos. Akkor tudok jó ember lenni, ha ezekben a szituációkban vállalom a szív feladatát. Merni kell odaírni a véleményemet, saját nevemmel és profilképemmel. Vállalni kell a veszteséget: igen, még kimondani-leírni is nehéz,hogy a mindig oly békés és megértő nőből egy harcosabb, határozottabb jelenést kell gyúrni. Erőből kell írni, okos szavakkal, de semmiképpen sem megalázva a bántalmazót. Egy este és egy átmajrézott reggel kellett ahhoz, hogy felismerjem, jobbnak lenni nem mindig azt jelenti: szeretettebbnek lenni.

És igen, büszkén jelentem, ma délelőtt felléptem a közösségi portálra. Megnyitottam az említett madárka profilját, megkerestem a legújabb, sokat bántott fényképét és öles, ám intelligens betűkkel odapötyögtem, hogy ott kérem szépen, nem csalás, nem ámítás, kőkemény bullying folyik. Az eredmény? Meglett. Lájkolták a hozzászólásomat néhányan. A támadók meglepődtek, tőlem aztán nem szoktak meg az ilyen kiállásokat, aztán odaírták, ők sem úgy gondolták, a legcsúnyább hozzászólásokat törölték (!) (ez nagy siker, mert megbánásról tanúskodik), egyikük még privát levelet is írt nekem, hogy nem akarta ő bántani azt a lányt, csak rosszul jött ki az egész. A kis cinke nem szólt semmit, csendben lájkolt egy fotót a profilképeim közül, ami azt a gyönyörteljes pillanatot ábrázolja, mikor először öleltem magamhoz a lányomat. Kiszolgáltatott, törpetermetű újszülöttem feküdt a vállamon, mikor elért hozzánk a vaku villanásnyi fénye, látszik az arcomon a megrendülés, a dolgokat érteni nem tudó kétségbeesés is, és valami mélyen lappangó, de feltörni akkor még nem tudó öröm.

Boldog vagyok, hogy megtettem. Így már jobb, talán kevesebben szeretnek, de magamat így tudom én jobban szeretni. Ó, a nárcizmus most nagyon messze van tőlem, ha ezt sikerül elhinnetek, és nem esem a büszkeség langyosvizű vedrébe sem, ezt érzem most, egy ismeretlen forrásból táplálkozó biztonsággal. Nyugodt vagyok, mert tudom, nagy csatát nyertem magam fölött, és hogy a nap is kisütött ezen a szép, fagyos, deres délelőttön, jó érzéssel tölt el. 

Ma túrós zsemlét csinálok, krumplilevessel. Nagyon szeretjük mindkettőt. Az előbbit sok-sok túróval, belereszelt citromhéj nélkül, mert a férjem azt ki nem állhatja, az utóbbit a földeken hagyott német burgonyával (túl kicsinek találta a multi, ő ezt a silány terményt nem vásárolja fel!), amit a gyermek gyűjtött össze egy kis fonott kosárba. Boldogság van a szívemben, nem büszkeség, sem valaminek a vége, hanem valami végleges, az új beállítottságom kezdete. Vége a békének, s ez most valamiért jót jelent.