Jól vettük az akadályokat, az első naptól kezdve kedves kis közösségbe csöppent az aligmúlt kétévesem, szépen viselkedett, evett-ivott időben mindig, ahogy kellett, mindent úgy tett, ahogy elvárták. Vidám volt, örömmel ment óvodába, és én is megküzdöttem a magamét, mára már sikerült boldog nyugalommal gondolni a jövőre, minden a helyén van, minden jó, ahogy van. Néha, egy-egy álmos reggelen persze voltak nehézségek, egy kis makacskodás, ma maradjunk inkább itthon és játsszunk az alagúttal-próbálkozás, de összességében boldogan elkönyveltük a férjemmel: szépen, zökkenőmentesen óvodába szoktattuk a gyermekünket. Egy valamiről azért elfelejtkeztünk, kisbabánk kiszámítható kiszámíthatatlanságáról. Nem tanulunk soha, mindig újra elhisszük, ha valami látszólag egyből könnyen és jól megy, pedig ideje lenne már megszokni, hogy lánygyermekünk épp az a típusú ajándék, aki létével jellemet formál, s nem akadálymentességet. Nem panaszkodom, elfogadom, hogy ezzel is több lehetek, talán bölcsebb, de mindenképp alázatosabb.
Múlt héten, a legflowteljesebb fogalmazásgyártási pillanataim egyikében (értsd: házi feladatot írtam), csörgött a telefonom. Az óvónéni (az egyik Frau, kedves, lelkes, fiatal munkaerő) kért, ha tudok, induljak azonnal az intézménybe, mert gyermekemmel gond van, lehet, hogy beteg, az egész napos viselkedése megmagyarázhatatlanul rendbontó. Így. Kisebb fajta gyomorgörcs, szorongató nyaktáji érzet, na nem gond, gondoltam, ezen is túl leszek valahogy, szürke kabát, fekete cipőt gyorsan befűzni, biciklire pattanni, tizenöt perc múlva megérkezni - koncentráció. Közben belül meg: vajon miket fognak kérdezni, tudok-e majd normálisan válaszolni, és túl mindenen, mi baja lehet az én kicsimnek? Megérkeztem. Vártak már rám nagyon, még az óvodaigazgató is megjelent, minden rendben van otthon?
"Nem az a gond, hogy rossz volt a gyerek. Nem telefonálnánk mi, ha csak ennyi baj lenne. Szépen is néznénk ki, ha minden rossz gyerek szüleit felhívnánk! Azért hívtuk, anyuka, mert ettől a kislánytól mi nem ezt szoktuk meg. Eddig olyan jó volt, szépen játszott, nem voltak konfliktusai, ügyesen evett, aludt, mosakodott, ma viszont, nem csinált semmit, minden kérésünkre nemmel felelt, nem evett egész nap, nem engedte, hogy tisztába tegyük, nem volt hajlandó összepakolni maga után, nem tudtuk lefektetni sem, egyszerűen kirohangált az ágyból, hisztizett. Megijedtünk, mert ezt az oldalát még nem ismertük, és azt gondoltuk, talán otthon történt valami, vagy talán olyan sérelem érte a kislányt itt az óvodában, amiről mi nem tudunk, de ami miatt megutálta az egész óvodásdit."
Rossz érzés volt ezeket hallani, főleg nekem, a látszatteremtés nagymesterének, akinek mindig könnyen ment a beilleszkedés, akire sose lehetett panaszkodni. Sajnáltam az egész helyzetet, a gyerekemet, az óvónéniket, magamat is. Aztán elmondtam nekik. Szeptember óta otthon is vannak problémáink: határfeszegetés zajlik, teljes három műszakban. Az egy órára eső nemek száma igen megnőtt, nyílt visszautasítások, flegma kérésmegtagadások, durcás szájú dacosság tarkítja nyolcvan négyzetméternyi életterünket. Remélem, ez múló állapot, dackorszak (de már hányadik?), és nyugodjanak meg (fura volt ezt a szót használni épp ebben a helyzetben), én ismerem a gyerekemnek ezt az oldalát, nekünk inkább az óvodai angyalszerep okozott meglepetést. Úgy tűnik, két hónap kellett ennek a fiatal kis léleknek, hogy rájöjjön, az oviban sem kell feltétlenül jól viselkedni. Volt bennem félelem, mikor ezt előadtam, jaj, csak nehogy nagyképűnek gondoljanak, vagy megmondónak, szemtelennek. Ha rajtam múlna, soha semmilyen problémát nem okoznék én egyetlen pedagógusnak sem, belémkódolt az irántuk érzett szimpátia. De szerencsére pont úgy értették a szavaimat, ahogyan szerettem volna, jól esett az őszinteség - nekik is, nekem is. Szinte felderültek - dehát akkor nem velük van a baj! És örülnek, tényleg, hogy akkor még nincs semmi veszve, a gyerek kedveli őket, szeret még odajárni, csak van ez a kis trocfáze (sic!), nahát, milyen hasonlóan hangzik, mint magyarul, mosolyogtak. Majd elmúlik ez a nehéz időszak, biztattak. Készségesek voltak, azonnal könyvet ajánlottak, és kérték, következetesek legyünk otthon, ők is azok lesznek, ezzel megkönnyítjük a kicsi lépéseit a határhúzásban. Az én ördögangyalom meg mindvégig ott ugrándozott közöttünk, roppantmód élvezte a helyzetet, anya az óvónénikkel beszélget, már a hangulat is jó, és itt van ez a rengeteg játék, nem is kell ennél nagyobb öröm, akár játszhatnánk is együtt egy hatalmasat!
Nem mondom, hogy pár nap alatt nagy sikereket értünk el. Igyekszünk ügyesek lenni a férjemmel, lavírozunk a megengedés és a szigor szűk metszetén, figyelünk a következetességre, de állandó figyelemmel: semmiképp ne okozzunk feszültséget a gyermek óvodával kapcsolatos érzéseiben. Nincs szükség arra, hogy idejekorán (anyám, még három éves sincs!) megutálja az intézményt. Van most bennem valami bölcs nyugalom, számomra ismeretlen türelem, magabiztosság. Majd elmúlnak ezek a nehéz napok (hetek? hónapok?), és diadallal kerülünk ki belőlük. Ezt érzem, és még azt is, hogy meg lehet ezt csinálni jól, hogy senki ne sérüljön. Mert továbbra is ez a legfontosabb: senki ne sérüljön. Győztes legyen mindenki: a gyerek, az óvoda személyzete, a szülők. Reggel összeszorítom a fogam, nem fogok zsarolni, számonkérni számtalanszor. Délután lelkesen kérdezem, aludt-e valamit az oviban. A gyermek múlt héten még szájat biggyesztett, ő bizony nem aludt, kitakarózott mindig. Ma először azt mondta, örömmel, ma sikerült aludnia! És az ebéd is nagyon finom volt, jót evett. És repülőset játszott a csokifiúval, ő nagyon cuki, igaz?
Tudom, hogy nekem akar megfelelni. Ezen változtatni nem tudok, és őszintén, nem is akarok. Önzőségi faktor magas, ez van. De abban jó lehetek, hogy nem támasztok élete végéig tartó megfelelési kényszert benne, nagy elvárásokkal. Önbizalmat szeretnék adni neki, életigenléssel telt személyiséget. Úgy, hogy közben szeressék. Az óvodában is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése